Horváth Iván

A HÁLÓZATI KULTÚRA FENOMENOLÓGIÁJA:
egy általános textológia vázlata

**************************************************

2. A hálózati kultúra alapja: a szöveg

2.2 Szöveggé válás vagy digitálissá?

Állítás

A hálózati kultúrában a tárgyak szöveggé válnak. Ha ebben az összefüggésben a „szöveg” helyett a „digitális” szót használjuk, egészen a félreértésig leszűkítjük a fogalom tartományát.

Kifejtés

A „digitális” szó használata elleplezi, hogy gyakran kifejezetten szövegek (természetes nyelvi szövegek) rögzítése a feladat; ilyenkor a számjegyek betűket jelölnek.

Hang-, kép- és mozgóképállományok leírásakor ugyan szám-jelentésű számjegyeket használunk, de az ellenőrzések és javítások kivételével nem végzünk velük aritmetikai műveleteket; feladatuk a leírás.

A „digitális” szó a számítástechnikában az ’50-es években honosodott meg, amikor még léteztek nem-digitális, hanem ún. „analóg” számítógépek is. (Ezek a függvényeket nem számítás útján, hanem elektronikai áramköri modellezéssel oldották meg.) A digitális/analóg verseny győztese, a digitális számítógép adott nevet a mai, „digitális” korszaknak. A digitális/analóg szembeállításnak azonban semmi köze nincs ahhoz, hogy a számítógép tárolójában levő 0-ák és 1-esek éppen voltaképpen számokat jelentenek-e, vagógép tárolójában levő 0-ák és 1-esek egy adott esetben éppen számokat jelentenek-e, vagy betűket (mindkét eset roppant gyakori), sem ahhoz, hogy, ha éppen számokat jelentenek, akkor ezek a számok aritmetikai műveletek alanyai-e vagy csak szövegelemek egy hosszú leírásban.

A „digitális” szót ma gyakran a betűk világával való szembenállás szinonímájaként használják, holott:

A számok is az ábécé (a betűkészlet) részei; ahogy a matematikai szövegek is szövegek: értekező prózai művek,

A betűk és a számok kölcsönösen megfeleltethetők egymásnak. A végső jelentésadás számít. Pl. 2=John, 3=Mary, *=loves – nyugodtan elképzelhető lenne, és akkor „Mary loves John” azt jelentené, hogy „3*2=”.

Nemcsak a számok ideális létezők, hanem minden szöveg, így a betűk is. (Reális létezőnek tekintem Platónnal azt, ami a térben és időben létezik, ideálisnak azt, ami a teren és időn kívül.) Mivel a szöveg az, ami tökéletes pontossággal és teljes egészében lemásolható, ez az, ami a legkevésbé sem tapad hordozójához, -- így hát nem is pusztulhat el a tér és az idő egy pontján; nincs anyagisága.

A „Phaisztoszi korong” megfejtetlen írással íródott; mégis látható rajta, hogy írója tisztában volt az írás teljesen absztrakt szerkezetével (nyomtatásszerű, pecsételt jelek, a szegmentálás halmazszerű jelölése).

Ha a szöveget ideális létezőnek tekintjük, felvethető, hogy nem a szövegtapasztalat volt-e a platóni ideatan forrása? (Szókratész nem ír, mert a reáliák világában él. A tanítvány írásba foglalja szavait, és ezzel az ideák világához közelíti. A mi Szókratészünk már nem hús-vér ember, hanem ideális, mint bármely már irodalmi hős.)

Az írásjelek lehetnek ideogrammák vagy logogrammák – de foglalkozzunk most a betűírással, amely látszólag fizikai létezőhöz, fonetikai egységekhez kötődik. A magyar (vagy a latin, az ógörög stb.) betűírás a fonéma intuitív (nem egészen tudatos) fogalmán alapul: azon a megfigyelésen, hogy az egyéni ejtésváltozatok közömbösek. A fonéma ideális fonetikai egység.

A magyar helyesírás annyira normatív, hogy még a kiejtést is szabályozni kívánja, de ez nem volt mindig így. Bizonyos magyar beszélők az ejtésben az egyéni, tájszólásos változatokat is helyénvalónak találják (a „veres”-t „vörös”-nek, a „szőlő”-t „szöllő”-nek ejtik, a „tízes”-t és a „húszas”-t pedig a legtöbben „tizes”-nek, „huszas”-nak). A 16. századi írók egy része úgy vélte, hogy a helyesírásnak csak kis mértékben kell irányítania a kiejtést.

A fonéma intuitív fogalma mögött – Jakobson és Lotz cikkei óta – felismertük a bináris megkülönböztető jegyek nyalábjait, a „distinctive features”-t. Halle cikket is írt „A kettes szám védelme” címmel. Tucatnyi bináris oppozícióval (12 bit) a Föld minden nyelvének fonémakészlete leírható. A fonéma akkor is tartalmazza a kiejtésfüggetlen (pontosabban a kiejtési változatokhoz képest általános) fonémaíráshoz szükséges elvonatkoztatás lehetőségét, amikor az írást még nem vezették be. A beszédben már fiziológiailag megvan az ideális hang, a fonéma, és így a fonémajelölő betű lehetősége.

Az agykutatásban és a mesterséges intelligencia kutatásában a konnekcionista irányzat hálózati modellel dolgozik (Parallel Distributed Processing, párhuzamos, megosztott feldolgozás). McCulloch és Pitts modellje a neuront mint logikai eszközt úgy állítja hálózatba, hogy a neuronok közötti üzenetáramlás tartalmára nem állít föl megkötéseket. A nyomukban haladó konnekcionisták tanuló-automatái (a Perceptron és utódai) szintén hardver-alapúak, és roppant kevés eredmény elérésére képesek. Vajon nem készültek-e az utóbbi évtizedben olyan modellek, amelyek annyiban csökkentik a neurális hálózat anarchiáját, hogy megengedik a neuronok megcímezhető mivoltát? (Ez azt jelentené, hogy az üzenetek legalább két részből állnának: tartalomból és címzésből.) Ha ilyen – egyszerre hardver- és szoftver-alapú – modellek is léteznének, az

egyrészt fiziológiai hátteret adhatna a fonéma—betű—szöveg-idealitásnak

másrészt alátámasztaná Leibniz órásmester-hasonlatát a test—lélek-dualitásról, amelyet Voltaire a Candide-ban talán alaptalanul gúnyolt ki,

harmadrészt pedig lehetővé tenne egy olyan kérdésfölvetést, amely egyenesen az Internet fiziológiai alapjaira irányul.

Hogy emlékeztesse magát,

Ide még jön valami,

Odatett valamit.

(Tandori)